Thursday 6 October 2016

MY WEEK IN PICTURES - MESI


Sziasztok drágáim!  
Mizujs Veletek, hogy vagytok? Ilyenkor eszmélek csak, milyen régen volt már személyes bejegyzés. Komolyabb témában talán közel egy éve. Ennek persze millió oka van: egyrészt valóban elfoglaltabb vagyok, mint egyetemistaként voltam, teljesen másként zajlanak most a hétköznapjaim, és kevesebb szabadidőm lévén sajnos kevesebb időm jut a blogra is. Másrészt, végiggondolva az elmúlt éveket, rá kellett jönnöm, hogy rengeteget változtam én magam, a környezetem és persze a körülményeim is. Arra gondoltam, a mai és ezt követő cikkekben megpróbálok Nektek ezekről mesélni, már ha érdekel Titeket a téma. Valószínűleg nem lesz egyszerű, hiszen ezek a dolgok sosem egzaktak, sokszor még számomra se feltétlenül egyértelműek a változások mögött meghúzódó miértek. Emellett nyilván szubjektíven látom a körülöttem zajló eseményeket, így baromi nehéz rendre objektíven és okosan értékelni őket. Mindenesetre próbálkozom :)
Az első ilyen fontosabb változás, mely az összes közül talán a leginkább érint Titeket, a Style and Bloggal kapcsolatos. Bár erről még soha nem esett így nyíltan szó, úgy gondolom, hogy a problémákról, esetleges nehézségekről és hibákról beszélni sosem szégyen. S most úgy érzem, ideje kimondanom: én magam az elmúlt időszakban azt vettem észre, hogy kissé megrekedt a blog. Vagy inkább én? Őszintén, nem is tudom. Mindenesetre úgy döntöttem, kezdésnek picit mesélek most Nektek erről, szigorúan az én szemszögemből. Aztán persze azt is elmondom, miért tartottam fontosnak ezzel nyitni a mai bejegyzést :) Tulajdonképpen ha megpróbálom logikusan végiggondolni, nincs ebben a (szerintem) megtorpanásban semmi különös. Egyszerűen elmúltak a szabad egyetemista évek, felnőttként kell helytállni mindannyiunknak, s sokáig úgy éreztem, éppen elég a saját utunkat – magánéletünket és pályakezdésünket egyszerre – ügyesen egyengetni. Ennek ellenére mindig igyekeztem „számszerűen helytállni”, személy szerint óriási nyomásként nehezedett rám, hogy bizonyos időszakokban egyszerűen nem tudok „megfelelő mennyiségű” outfitet készíteni, elegendő szépségápolással kapcsolatos poszttal és trend reporttal érkezni, úgy egyáltalán, lépést tartani, nemhogy megújulni. Közben pedig azt éreztem, csak telik az idő, s a bloggerek többsége már rendszeres videókkal, meg napi többszöri élő bejelentkezéssel tör felfelé. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem zavart, olykor elő-előtört belőlem az érzés, hogy nem elég jó, de legalábbis halál uncsi már, amit csinálok. Mindeközben azt vettem észre, hogy én magam egyre kevesebb ilyen (mármint beauty és divat) témájú tartalmat követek. Biztosan az elmúlt időszak eseményei, a mögöttem lévő egy év változásai teszik, de magam is változtam. Bizonyos dolgokban másként gondolkozom már, s értelemszerűen az érdeklődésem is formálódott picit. Nincs szó óriási átalakulásról, de egy termékteszt helyett ma már sokkal, de sokkal szívesebben olvasom a WMN Magazin cikkeit (ami egyébként szerintem jelenleg az egyik legértékesebb hazai online női platform), ha pedig Youtube, egy unboxing vagy haul videó helyett százszor inkább D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal sorozatának kisfilmjei kötnek le. S ami a legfontosabb: úgy összességében sokkal kevesebb időt töltök online (bőven volt miből lecsípni azért), az elmúlt hat-tíz hónap ugyanis megtanított arra, hogy iszonyatosan fontos a pillanatokat offline kiélvezni, a világot nemcsak a mobilképernyő szűrőjén keresztül, hanem saját szemünkkel felfedezni, barátainkat és családtagjainkat nemcsak emojikkal, hanem szavakkal és valós tettekkel szeretni. Legalábbis nekem most ez lett az igazi prioritás.
Ennek jegyében a jövőben inkább őszinte, személyes cikkeket szeretnék írni. Régóta tervezek például egy hosszabb bejegyzést emberi kapcsolatokról, barátságokról, ismerkedésről és párkapcsolatokról. Vagy például – némileg ezzel összefüggésben - az egyetem utáni elhelyezkedés nehézségeiről, társadalmi elvárásokról és személyes vívódásokról. Saját lábra állásról, megfelelési kényszerről és mindenről, ami mögötte van. Nyilván ezeket is elsősorban saját tapasztalataim nyomán tudnám értékelni, ugyanakkor nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, személyes élményeitekre, elképzeléseitekre. Mert szerintem ezekről igenis érdemes lehet beszélni. Vannak, akik óva intenek attól, hogy ezt egy divatblogon tegyem, szerintük egy divatorientált felület olvasóit elsősorban könnyed női témák érdeklik. Nem tudom, ez mennyire igaz, szerintem igenis lenne helye komolyabb gondolatoknak, de kérlek segítsetek és írjátok meg, Ti hogyan látjátok. Szívesen olvasnátok ilyenekről, hozzászólnátok és beszélgetnénk, vagy szerintetek maradjak inkább a napi outfiteknél és trend bejegyzéseknél? Ti hogy látjátok? :)
Mindenesetre mára egy kicsit könnyedebb bejegyzést terveztem, mely így utólag értékelve azért bőven tartalmaz komoly momentumokat. Éppen az idei év fotóit rendezgetve nosztalgiáztam ebben a rémes esős időben, s örömmel konstatáltam, mennyi jó dolog történt velem, mennyi mindent láttam a 2016-os évben. Eredetileg nem terveztem külön beszámolót írni, őszintén szólva nem vagyok nagy világutazó, mi nem igazán nyaraltunk gyerekkoromban vagy ilyesmi. Ez az év viszont számomra is meglepően gazdag volt utazós élményekben, így hát csokorba szedtem az elmúlt időszak legszebb pillanatait, és arra gondoltam, megosztom Veletek őket. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

2016. MÁJUS – KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG
A Wavel épülete, Krakkó

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a Lengyelországban töltött négy nap. Anyuval, tesómmal és Bertivel indultunk útnak, egy vasárnapi ebéd fölött meghozott hipergyors döntés után, kocsival természetesen. A négy napból nettó egy utazással telt, a maradék hármat kellően telezsúfoltuk azért, rengeteget mászkáltunk és szerencsére elég sok mindent sikerült megnéznünk. Voltunk a wieliczkai sóbányáknál, számos krakkói múzeumban, köztük az egykori Schindler gyár és gettó helyén kialakított helyen, bejártuk az óvárost, a zsidó negyedet és a Wawel környékét, hazafele pedig megálltunk Zakopane-ban.
Krakkó egyébként egyszerűen meseszép, az egyik leggyönyörűbb város, amit valaha láttam. Nem tudom, ezt mennyiben befolyásolta, hogy pont tavasszal jártunk ott, amikor mindent virágok borítottak, de fantasztikus volt: gyönyörű épületek, varázslatos hangulat, szuper kedves emberek és elmondhatatlanul finom ételek (úristen, a Ribs on Fire nevű hely valami csoda) fogadtak mindenhol. Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok el, akár csak egy hosszúhétvégére is, viszonylag közel van és tényleg álomszép. Ó, bármikor visszamennék. 

Kávézó és étterem Krakkóban


A négy nap egyikében természetesen elmentünk Auswitzba is. Nagyon sokat gondolkoztam azon, egyáltalán írjak-e erről. Aztán úgy döntöttem, hogy bár csak érintőlegesen, egyetlen fő gondolat erejéig mégis szeretnék megszólalni. Elsősorban azért, mert olykor szabályosan megdermeszt a magyarok hozzáállása, a különféle oldalak tartalmai alatt megjelenő vélemények, tovább megyek, a saját haverjaim félmondatai, s tulajdonképpen az egész hazai mentalitás. Kifejezetten Auswitzról, az ott látottakról írni nem tudok és nem is szeretnék, képtelenség. Korábban rengeteg kapcsolódó dokumentumot, iratot, könyvet, jegyzőkönyvet, filmet elolvastam és megnéztem, de amikor ott vagy, így hetven év után is... elfogynak a szavak. Az elkeserítő, nyomasztó, szívszorító vagy kegyetlen csak üres szavak, klisék, amik a közelébe se érnek annak, amit érzel. Rengeteg dolgot tudnék egyszerre csalódottan és dühösen a világba kiabálni, rendre összeszorul a torkom miközben őrült sok mondanivalóm támad, most mégis csak egyetlen Szabó Magda gondolatot emelnék ki. Így hangzik:
“Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok, meg vannak magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük.”
Mindössze hetven év telt el Európa, s – véleményem szerint - a magyarság egyik legnagyobb tragédiája óta. Azt gondolná az ember, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy mi is felelőséget vállaljunk tetteinkért, hogy merjünk róla beszélni, és hogy megtanítsuk gyerekeinknek a legfontosabb követendő emberi értékeket. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy a mai napig nem kezeljük saját tragédiaként a történteket, miközben akkor és ott, Lengyelországban a legtöbb auswitzi áldozat magyar volt. Igen, magyar. Ez azonban a mai napig szinte alig hangzik el a történelemórákon, sőt, nem mintha a Wikipédia lenne az etalon, de a táborról szóló magyar cikkely (nyilvánvalóan magyar) szerkesztői még csak meg sem említik ezt a tényt, szemben az angol nyelvű oldallal, ahol azért olvashatjuk, hogy “By nation, the greatest number of Auschwitz's Jewish victims were from Hungary…”. Aki egy keveset is olvasott már ebben a témában, annak nem kell bemutatni a deportálást végrehajtó magyar szervek, különösen a magyar csendőrség németeket is sokkoló mentalitását és aktivitását, melyről persze szintén igyekszünk mélyen hallgatni, mint ahogy azt sem, hogy a mai napig széleskörben találkozhatunk Magyarországon azzal a szerintem roppant felháborító elképzeléssel, hogy valaki vagy magyar, vagy zsidó. Személy szerint nagyon fontosnak tartom a kollektív felelősségvállalást éppúgy, mint az egyéni sorsok meglátását a történelmi események mögött. Vallom, hogy abszolút nem mindegy, mennyire értjük meg, érezzük át és tekintjük sajátunknak a tragédiát, hogy mit tanítunk a gyerekeinknek, és milyen emberek maradunk közben mi magunk. Mert ha valamit, hát azt megtanulhattuk, hogy egy gyűlöletkampány milyen hatalmassá válhat és milyen embertelen szörnyűségre képes. S azt kell mondjam Nektek, most, 2016-ban fontosabbnak tartom ezt hangsúlyozni, mint valaha.
Egyébként ha tehetitek, mindenképpen menjetek el egyetlen napra. Egyszer az életben. Sorsfordító. Engem például egy életre megtanított többek közt arra is, amit Fahidi Évától korábban már tudtam. "Most már evidencia, hogy minden anyagi természetű dolog, ami a birtokunkba kerül és elveszítjük, pótolható. Csak a lényeg nem, az emberi élet. Azt nem lehet visszaszerezni. Megismételhetetlen és visszahozhatatlan.

2016. JÚLIUS – ROVINJ, HORVÁTORSZÁG
Lone Bay strand, Rovinj

Nagyon nehéz most tovább beszélni, pláne könnyedén, nyaralásról. (Részemről kihagytam egyébként egy pár napot, s később folytattam csak.) Szóval mindezek mellett az élet mégiscsak tud ám szépséges dolgokat produkálni, gyönyörű és felhőtlen is lenni, amit én idén Horvátországban tapasztaltam meg. Egy hetet töltöttünk kint barátokkal, négy pár: Orsi és Milán, Miki és Zsófi, Pisti és Csenge, illetve mi. Picit tartottam az elején az új társaságtól, a fiúk ugyanis régóta jó barátok, de mi lányok nem igazán voltunk még így együtt. Én meg ugyebár nem vagyok az az extrovertált, nagydumás típus, új társaságban többnyire a megfigyelő szerepét töltöm be, keveset beszélek, ami néha sajnos tud negatívan csapódni. Szerencsére végül minden szuper volt, nagyon kedves és aranyos volt mindenki, és kifejezetten jó hangulatban telt a hét.

Rovinj belvárosa

Rovinj tündéri kis hely, a belváros igazán hangulatos, gyönyörű kis utcáival, varázslatos éttermeivel és bárjaival hamar belopta magát a szívünkbe. Még soha nem jártam itt egyébként, de jó élmény volt, bár ha őszinte akarok lenni, nekem a homokos görög tengerpart – még ha Horvátország lényegesen tisztább is – jobban tetszett, mint a kavicsos horvát verzió és Isztria többnyire lebetonozott strandjai. Ellátogattunk ugyanakkor Kamenjak-félszigetre, mely egy lenyűgözően szép lakatlan terület hatalmas sziklákkal, gyönyörű öblökkel, eldugott kis partszakaszokkal  és kristálytiszta tengerrel. Egyszerűen meseszép hely, nincsenek rá szavak, úgyhogy oda mindenképpen érdemes elutazni, ha ezen a részen jártok. Azt hiszem ott kívántam életemben először úgy igazán, hogy bárcsak tudnék és mernék úszni… :)

Kamenjak-félsziget

2016. AUGUSZTUS – ERDŐBÉNYE, PUSZTAFALU ÉS KASSA
Még nyár elején töltöttem el két napot Anyuval Erdőbényén, az Erdőfénye Kastély Szállóban. Tulajdonképpen ez volt az első igazi Zemplén-járó élményem, ami egyúttal arra is ráébresztett, mennyi csodás látnivaló van még Magyarországon. A szálloda maga egyébként zseniális, körülbelül három kilométerre van a főúttól egy erdő mélyén: szuper csendes, tökéletes hely a pihenésre. Óriási területen, zárt kapuk mögött élvezhettük a természet nyugalmát, rengeteg gyönyörű virág, bokor, szépséges kis pad és hatalmas fák teszik hangulatossá az erdős-parkos övezetet (most ősszel, lombhulláskor is varázslatos lehet). Igyekeztünk olcsóbban megúszni, úgyhogy mi nem a kastélyszállóba, hanem a mellette lévő régi vendégházba foglaltunk, mely bár nem túl modern épület, nagyon tiszta volt, ráadásul egy több tíz méteres hortenziabokor húzódott az ablakok alatt. Egyszerűen meseszép, esküszöm már ezért megérte.
Erdőbénye, Magyarország

Innen mentünk el bicajozni (ami egyébként ezen a dimbesdombos vidéken egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem), megnéztük a felújított Füzéri-várat, Tokajt, Sátoraljaújhely és Sárospatak nevezetességeit, illetve ettünk egy istenit (négy óra várakozás után ugyan, de minden percet megért) az  Anyukám mondta étteremben. Tudjátok, mennyire szeretem a hasamat, órákat tudok beszélni kajákról, amitől most megkíméllek Titeket, de ígérjétek meg, hogy ha Encs közelében jártok, mindenképpen kipróbáljátok a helyet, mert IS-TE-NI. (Ne felejtsetek el napokkal előre asztalt foglalni, mert sajnos mások is tudják, mennyire finom ott minden.)
Rákóczi-vár, Sárospatak

A kis anya-lánya zempléni kalandunk után augusztusban Berti családjával is visszatértünk, immáron egy hétre, ezúttal Pusztafalura, egy takaros kis vendégházba. Még soha nem voltam velük nyaralni, ráadásul igazán különleges alkalom volt,  hiszen Berti öccse, Robi akkor alig pár hete költözött haza Londonból. Pusztafalu különben a nyugalom szigete, ha csendes, pihentető vidéki kikapcsolódásra vágytok, szívből ajánlom. Szinte minden napra csináltunk valami közös programot: túráztunk a környező erdőkben, együtt is megnéztük a Füzéri-várat, átlátogattunk Kassára, napoztunk az Izra-tó partján, szombat este pedig a tokaji Fesztiválkatlanban egy felejthetetlen Havasi koncerten vettünk részt.

Személyes kedvencem Kassa volt egyébként, nagyon szép város, imádtam a hangulatát, a gyönyörű épületeit, és mint később, a képeket visszanézve kiderült, a nyílászárókat :D De tényleg, így utólag megnézve szinte minden nyaralós képemen akad egy számomra csodaszép ajtó vagy ablak, haha. Emellett a Havasi koncert is fantasztikus élmény volt, szégyen nem szégyen, nem ismertem a zenéjét, sőt, picit idegenkedtem is a klasszikus iránytól, de a koncert valami elképesztően csodálatos, valóban monumentális és maradandó volt. A show minden pillanatát imádtam, úgyhogy mindenképpen szívből ajánlom, egyszerűen gyönyörű.

Végezetül, picit a Style and Bloggal kapcsolatos változásokra visszatérve, mára azt hiszem kijelenthetem, hogy elengedtem a korábbi frusztrációimat. Dolgozom, ráadásul most valami teljesen új és nagy projekten (hamarosan elmesélem ám, remélem, örülni fogtok), s bár tényleg imádom a blogot, nekem ez egy szenvedély, nem pedig munka. Közösen is megbeszéltük, hogy ennek szellemében működünk tovább. Panni is és én is publikáljuk, ami éppen jólesik és szívből jön, ha pedig ezer más dolgunk van éppen, nem görcsölünk a pár napos, esetleg egy-két hétig tartó szüneteken sem. Részemről elképzelhető, hogy sokkal kevesebb beauty témát, s több outfitet és személyes bejegyzést hoz majd ez az új időszak, és őszintén remélem, hogy így is, ezzel együtt is szeretni fogjátok a posztokat. Illetve nagyon-nagyon örülnék, ha minél többen megosztanátok a véleményeteket és tapasztalataitokat, akár névtelenül kommentben, de ha van rá igény, kitalálhatunk neki valamilyen szervezettebb formát is. Nagyon szeretek írni, de én mégis azt szeretem a legjobban, amikor Ti is bekapcsolódtok, beszélgettünk, ha tehetjük, segítjük egymást, még ha csak így weben keresztül is.
Hatalmas adag puszi, ölelés és szeretet, 
Mesi

No comments:

Post a Comment

A megjegyzések moderálás után válnak láthatóvá.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...